Bizony, nagyon eltévedtem… imádom a színeit, a hangulatát… igaz, mostanság elég őszies idő van nálunk, viszont a minap egy kertészetben jártunk… és ott is eltévedtem… a sok szép dekoráció, virág között… a telefonom kameráját beélesítve bolyongtam a szépségek között, teljesen feldobódva, mosolyogva… sokan meg is néztek, hogy mit is csinálok, és az a sok kattintgatás… (tény a fotózás rabja vagyok, de immáron a virágok is, a szebbnél szebb dekorációk is rabul ejtettek egy életre… 🙂 )
Most viszont megmutatom Nektek, mit is láttam, melyek voltak azok a pillanatok, amikor a legszívesebben énekeltem volna a gyönyörtől… 🙂 kellemes ‘szem-legeltetést’…
[Elég csak az első képre kattintanod, és a diavetítés megkezdődik! 🙂 ]
Első mozzanatként… a giccs szépsége ill. akár csúfsága képekben… én imádom a színek játékát… és így a giccs fogalma is új értelmet kapott a saját fogalomtáramban… íme…
*
*
Sok minden történt az elmúlt időszakban… vagy talán éppen semmi… nem tudom ezt most jól megnevezni…
Ebben a posztban a fájdalomról fogok írni… melyet az elmúlt hetekben sajnos elég jól megismerhettem… most ne a lelki fájdalomra gondoljunk leginkább, hanem a testi, a fizikai fájdalomra… de ne egy szimpla fejfájásra… de nem is szaporítom bevezetőmet, olvassátok el a gondolataimat… melyek akár már bennetek is megfogalmazódtak… vagy akár van már tapasztalatotok ezen a téren… ha igen, kérlek, osszátok meg velem, mert a fájdalom az, amivel bizony nem tudok jól megküzdeni…
>>> A fájdalom megváltoztatja az embert… először kisemmizi… majd megsemmisíti… majd, ahogy múlik, úgy ad újabb reményt… és ami eddig hangos volt, az elcsendesedik… ami számított, az most új értelmet nyert… és talán már nem is fontos… elvész az, hogy mi a lényeges, mi a szép… felerősödnek a negatív jelek… és nemcsak a fájdalom maga…
Igen nehéz megszabadulni a fájdalom rabságából… ha szüntelenül, folyamatosan körülölel, nem érzel, nem látsz, nem lélegzel mást, csak az emésztő fájdalmat… az eszed is elvész benne… jó mélyen…
Szinte lehetetlen – nekem még mindig az – elengedni… hagyni, hogy legyen… elengedni úgy, hogy ne küzdjek ellene… hagyni, hogy uralja testemet, de ne vezérelje lelkemet… na… ez a nehéz, azaz a lehetetlen feladat…
Mostanra – jó 5 hét után – csillapodott le a lelkem… talán azért, mert most már tudom, mi is az én terhem… azaz, miért fájok én annyira… vagyis a jobb vállam, karom és kezem… most érzem, hogy új lehetőséget kaptam a felismerés által… tudok segíteni magamon…
A fájdalom mellett a tehetetlenség volt az, ami még mélyebbre vitt testestől-lelkestől… és azáltal, hogy már nem vagyok tehetetlen, el tudom engedni a fájdalmat is…
Csak gyarló emberként felteszem azért a kérdést: miért tartott ilyen sokáig, hogy felismerjék, mi is az én ‘bánatom’… na mindegy… mostantól háborogjon a tenger, nekem megnyugvásra van szükségem…
De minden olyan más lett… valami elfogyott… valami eltűnt… valami elcsendesedett… de mi…??? vagy ki…??? és miért??? …zakatol bennem az üresség, viszont érzem, újra megtelik lelkem, de már teljesen más, az eddigiektől lényegükben abszolút eltérő dolgokkal…
És akkor a kérdés…: mi vár rám? <<<
***
Újabb éles témaváltás egy poszton belül… ahogy a gondolatok cikáznak, úgy jönnek itt is a témák… 🙂
De most szavak helyett inkább hozok Nektek egy muzsikát… (megvallom, ahogy írom, még fogalmam sincsen, mi is lesz az… most megyek keresgélni… 🙂 )
Íme… egy számomra még teljesen ismeretlen, nagyon szép dal…
Csigalom... nyugavér... 